Szent Erzsébet élete

I. Először Boldog Erzsébet élete és életvitele csecsemő- és gyermekkorától egészen eladólány koráig

 

Amint ugyanis szolgálói megfigyelték, játék ürügyén, mintha csak meg akarná fogni valamelyik lányt, a kápolna felé futott, hirtelen beszaladt oda, térdet hajtva és összetett kézzel az oltár előtt ájtatosan imádságba merült, ajkával a padlót érintve.

Amint az némely játékban szokás - féllábon ugrándozva a lányokat a kápolna felé kergette, s ha egyszer-egyszer e játék ürügyén nem mehetett be, legalább a templom küszöbét és falait csókolta meg.

A gyűrűs vagy más játékban Istentől remélte a győzelmet vagy a nyerést, és cserébe Istennek néhány térdhajtást és Üdvözlégyet ígért. Ha pedig ezeket nem tudta titokban teljesíteni, valamelyik kislányhoz így szólt: „Méredzkedjünk össze, melyikünk nagyobb!" Így, hogy több térdhajtást végezhessen, többekkel is összemérte testhosszát, amint később felnőtt korában ezt maga többeknek elismerte.

Amikor sokadmagával körtáncot járt, így szólt a lányoknak az első forduló után: „Elég nekem egy körtánc is a világ kedvéért, a többiről Isten kedvéért lemondok", és még sok effélét cselekedett.

Midőn pedig férjhez menésre alkalmas, házasulandó korba került, súlyos és nyilvános üldöztetéseket szenvedett el jegyesének, jövendő férjének rokonai és hűbéresei valamint tanácsadói részéről, akit ezek mindenféle módon megpróbáltak rávenni, hogy őt visszautasítva király atyjának küldje vissza, mivel azt mondogatták, hogy nem olyan gazdag hozományt adtak vele, mint amennyi az após és a jövendő vő méltóságához illenék, rábeszélvén, hogy mind zsírosabb hozományt, mind a hatalmasok közelebbi segítségét megszerezve, más házasságra törekedjék. E megvetettségében midőn a szokott módon Istenhez, egyedüli menedékéhez futott, nyomorúságát és saját magát az Ő akaratába helyezvén s Neki ajánlván, jegyesében mindenki véleménye és reménye ellenére mindenben keserűsége, bánata titkos vigasztalójára lelt.



II. Boldog Erzsébet élete és életvitele házas állapota idején

Boldog Erzsébet, amikor még az evilági dicsőség állapotában élt, titokban magához vett egy beteg koldust, akit borzasztó volt még nézni is, mert valamilyen fejbetegségben szenvedett. Saját kezével nyírta le borzasztó haját, fejét az ölébe vette, majd megmosta gyümölcsöse rejtekében, mert el akarta kerülni, hogy meglássák az emberek. Amikor azután szolgálói meglepték és korholták, ő csak nevetett.

Férje távollétében pedig sok éjszakát töltött virrasztással, térdhajtássokkal, megvesszőztetéssel és imádkozással, özvegyként viselve magát és szerzetesnőként, gyakran darócba és vezeklő ruhába burkolva testét, még akkor is, amikor felül arannyal átszőtt ruhákat vagy bíbort viselt. Mikor pedig előre tudomást szerzett férje érkezéséről, ünnepélyesen felékesítette magát, mondván: „Nem a test gőgje miatt, hanem pusztán Istenért kívánok ékes lenni, de illő módon, hogy ne adjak férjemnek lehetőséget a vétkezésre, ha esetleg valami nem tetszenék neki bennem; hanem úgy szeressen engem magamat az Úrban kellő házastársi érzelemmel, hogy attól, aki a házasság törvényét megszentelte, az örök élet jutalmát hasonlóképp várhassuk."

Még férje életében szolgálóival együtt gyapjút font, hogy szövetet készítsen a ferencrendi testvérek és a szegények számára ruhaanyagul. A szegény hitújoncok ruháit is a saját kezeivel varrta, s megkereszteltetvén maga emelte ki őket a keresztelőmedencéből, hogy a keresztszülőjükké válván e jogcímen is könnyebben jótékonykodhassék velük.

Saját kezével varrt a szegény halottak számára temetési ruhákat is, és saját kezével fogta és érintette meg őket, amikor részt vett a temetésükön. Egy nagy hófehér lenvászon leplet is darabokra tépett, hogy a halottak eltemetésére használja.

Ezeken a betegeken kívül a közös alamizsnában részesülő szegények összességéből is kiválogatta a szegényebbeket és gyengébbeket, akiket a vár előtt helyezett el, majd ő maga, saját kezével osztotta ki nekik asztala maradékait, sokmindent megvonva magától és szolgálóitól azért, hogy a szegényeknek kioszthassa. Egy napon, midőn az ételosztást befejezve egy edényből egy kevés maradék sört is adott nekik, amikor már adott mindnyájuknak, úgy látszott, hogy a kanna tartalma semmivel sem lett kevesebb, hanem ugyanannyi maradt benne, mint amennyi korábban volt. Miután tehát így táplálta a sokaságot egészen az új aratásig, akkor minden munkaképes embernek ingeket és sarukat adott, hogy a tarló föl ne sértse a lábukat, sarlókat adván nekik, hogy arathassanak és a saját munkájukból élhessenek. Más gyengébbeknek meg, akik nem bírtak dolgozni, ruhaféléket adott, amelyeket a piacon vásárolhatott. Mindezt boldogan és saját kezűleg osztogatta szét, és amikor elküldte a szegényeket, mindegyiküknek adott valamit. És amikor nem volt pénze, a szegény nőknek lepleket és más selyem holmit ajándékozott mondván: „Nem akarom, hogy léhaságra használjátok, hanem adjátok el a szükségtek csökkentésére, és erősen dolgozzatok." Írva van ugyanis: „Kezeid munkáját fogyasztod majd" (Zsolt 127,2), továbbá: „Aki nem dolgozik, ne is egyék" (2Tessz 3,10).



III. Boldog Erzsébet élete és életvitele férje halála után egészen ruházata kicseréléséig

Amikor pedig az említett szolgálók, akik vele együtt szüzességi fogadalmat tettek, a püspök hatalmától félve, szomorkodva és sírva panaszkodtak, maga Boldog Erzsébet vigasztalta őket, gyakran mondogatva: „Oly nagy a bizalmam az Úrban, aki tudja, hogy önmegtartóztatási fogadalmamat, amelyet még férjem életében tettem, tiszta szívvel és teljesen megőriztem, hogy irgalmában bízva tudom: lehetetlen, hogy minden emberi szándék vagy akár erőszak ellenére ne őrizze meg a tisztaságomat, mivel fogadalmamat nem kötöttem olyan feltételekhez, mint «amennyiben barátaimnak kedvére van», vagy amennyiben Isten «nem nyilatkozik másként», hanem feltétel nélkül fogadtam a legteljesebb önmegtartóztatást férjem halála után. Sőt, ha nagybátyám akaratom ellenére kényszerítene valakihez, lélekben és szavakkal is tiltakozni fogok, és ha a dolog elkerülésére netán más mód nem lenne, titokban levágnám az orromat és így biztosan senki sem törődnék velem, aki íly rútul meg lettem csonkítva."

Egy nap pedig, midőn akarata ellenére egy bizonyos Pottenstein várába kísérték, hogy - amint azt megtudta - az eljegyzésig ott őrizzék, könnyek között bízta tisztaságát Istenre, akibe korábban szívbéli bizalmát vetette. S íme, az Úrtól, a szomorúak vigasztalójától odarendelve váratlanul megérkezett a fent említett püspök követe azzal a utasítással, hogy kísérjék őt vissza Bambergbe, hogy viszontlássa férjének a tengeren túlról visszahozott csontjait. Miután ezeket a püspök ünnepélyesen, körmenetben fogadta, ő így szólt: „Uram, hálát adok Neked, mert irgalmasan megvigasztaltál engem férjem csontjaival, amelyek után annyira vágyódtam. Te tudod, hogy bármennyire is szerettem is őt, mégsem irigyeltem Tőled, és hogy, akit igen szerettem, ő maga és én is felajánlottuk Neked a Szentföld védelmére. Ha még lehetséges lenne, hogy az enyém legyen, az egész világ helyett elfogadnám, hogy mindig vele együtt kolduljak. De Te vagy a tanúm, hogy akaratoddal szemben nem adnám egyetlen hajszálamat sem, hogy megváltsam életét. Most őt és magamat a Te kegyelmedbe ajánlom, legyen meg velünk kapcsolatban a Te akaratod."

A környező földbirtokosok részéről pedig megvetést, káromlást és nagy gúnyt kellett elviselnie, úgy, hogy a rokonai nem akartak vele szóba állni, de még látni sem kívánták, butának és gyengeelméjűnek tartván őt, amiért elvetette a világ gazdagságát, és ezért sokféleképpen gúnyolták és rágalmazták. Mindezt ő a legnagyobb türelemmel és jókedvűen tűrte, olyannyira, hogy türelmének jó kedélye miatt még azt is felhánytorgatták, hogy igen hamar megfeledkezett férje haláláról, hiszen örül, amikor sírnia kellene.



IV. Boldog Erzsébet élete és életvitele szürke ruhája fölvételétől egészen annak letételéig

Egy Gertrúd nevű leimbachi nemes asszony ment látogatóba Boldog Erzsébethez és ugyanazon Gertrúddal együtt jött egy Bertholdus nevű ifjú is világias öltözékben, akit Boldog Erzsébet magához hívatva így szólított meg: „Úgy látom, nem viselkedsz elég szerényen. Hát miért nem Teremtődet szolgálod?"/span> Az ifjú így felelt: „Ó, asszonyom, kérem, imádkozzék értem, hogy adja meg nekem az Úr az ő kegyelmét, hogy szolgálhassam őt!" Mire ő: „Azt akarnád, hogy én imádkozzam érted?" Az pedig így felelt: „Azt bizony." Ő erre így szólt: „Szükséges, hogy hasonlóképp imádkozva magad is tedd magad készségessé isten kegyelmének befogadására, és akkor én is szívesen fogok imádkozni érted." És mindjárt térdre is vetette magát, amint szokása volt, a werdeni kolostor egy alkalmas helyén, ahol akkor éppen tartózkodott, és elkezdett odaadóan könyörögni az ifjúért. Az ifjú ugyanabban a kolostorban, kissé távolabb keresett magának helyet az imádkozáshoz. És amikor mindketten imádkoztak egy ideje, az ifjú nagy hangon felkiáltott: „Ó, asszonyom, asszonyom, hagyja abba az imádkozást!" De ő még buzgóbban folytatta az imádságot. Kicsivel később az ifjú még hangosabban kiáltott fel: „Ó, asszonyom, hagyja abba az imádkozást, mert már fogytán az erőm!" Az ifjú ugyanis a nagy forróságtól fölhevülve verejtékezett és egész teste gőzölgött, és két karja s egész teste mint egy eszelősé ide-oda rángatózott. Odafutott ennek a szolgálónak az úrnője és a fent említett Erzsébet, Boldog Erzsébet szolgálója, valamint Irmengard, aki szintén eskü alatt tanúsítja ezt, és megragadták az ifjút, és úgy találták, ahogy Erzsébet asszony mondotta: egész teste fölhevült, ruházata csurom verejték volt, és a kiáltozást többször is megismételve végül így szólt: „Az Úr nevében kérem, hogy hagyja abba imádkozást, mert már elemészt a tűz!" Akik pedig kezükkel tartották, alig bírták elviselni forróságát. És mihelyt Boldog Erzsébet abbahagyta az imádkozást, az ifjú rögvest jobban lett, s az ő halála után azonnal belépett a minorita testvérek közé. Történt pedig ez, amit az ifjúról elmondtunk, egy évvel boldog Erzsébet halála előtt. Amint ugyanez az Erzsébet szolgálóleány elmondta, gyakran történt hasonló másokkal is, akikért Boldog Erzsébet imádkozott.

„Amikor hosszú nyomorgás után hozományából egy nagyobb pénzösszeget visszakapott, összehívta a szegényeket és betegeket Marburg 12 mérföldes körzetéből egy meghatározott helyre és napra, és elrendelte, hogy osszanak szét közöttük 500 márkát. És hogy minden kényelmesen és rendben történjék, Boldog Erzsébet kötényt kötve járt körbe, és kérte a népet, hogy üljenek le, hogy köztük áthaladva az Úr példájára kiszolgálhassa őket. És miután elrendelte és közzétette azt a szabályt, hogy aki elmozdul a helyéről és ismételten szerez alamizsnát, kárt okozva ezzel a többi szegénynek, és megzavarja az alamizsnaosztás rendjét, annak csúfságból levágnak valamennyit a hajából. Szerencsétlenségére egy Hildegundis nevű, gyönyörű hajú fiatal lány, aki nem ismert a fent említett előírást, hirtelen előre furakodott - jóllehet nem is alamizsnát jött kérni, hanem hogy felkeresse beteg nővérét. Miután Boldog Erzsébet elé vezették, amiért nem tartotta be a fent említett szabályt, Boldog Erzsébet megkérdezte tőle, milyen jogállású, és látva hajának szépségét, elrendelte, hogy rögvest vágják le azt. A leány hajának elvesztése miatt hangosan sírni kezdett. Odalépve pedig néhányan, akik tudták, hogy ártatlan, elmondták Boldog Erzsébetnek, hogy a fiatal leányt alighanem alaptalanul büntette meg. De ő azt válaszolta nekik: „Annál kevésbé fogja egyébként ilyen hajjal a körtáncokat látogatni." És tüstént magához hívatva a fiatal leányt megkérdezte tőle, nem volt-e valaha is szándékában jobb életet élni. A lány azt felelte, hogy ha a haja szépsége nem tartotta volna vissza, már régóta apácaruhában szolgálná az urat. Boldog Erzsébet erre így szólt hozzá: „Kedvesebb ezért nekem, hogy elvesztetted a hajadat, mintha a fiamat császárrá tették volna." És nyomban magához vette őt, hogy élete minden napján az ispotályban szolgáljon, miután felöltötte a szerzetesi ruhát. És ma is a Marburg melletti ispotályban szolgál, ahol láthattuk csodálatos szépségű pompás haját. Ezt mondta el eskü alatt Hildegundis és a város plébánosa, és még sokan ugyanezt tanúsítják vele együtt.

Továbbá: azon a napon, amelyen bőkezűen 500 márka alamizsnát osztotta szét, mivel az ugyanazon napra következő éjszakavilágos volt a hold ragyogása miatt, miután a jobb erőben lévő szegények már elmentek, igen sokan a gyengébbek és a betegek közül ott maradtak, leheveredve az ispotály kerítése mentén és az udvar szögleteiben. Amikor az udvaron áthaladva Boldog Erzsébet meglátta őket, így szólt övéihez: „Lám, a gyengébbek itt maradtak, hát akkor adjunk nekik még valamit." És elrendelte, hogy adjanak mindegyiknek 6-6 kölni dénárt, és nem akarta, hogy a gyerekek kevesebbet kapjanak. Ezután kenyeret hozatott és kiosztotta nekik. Miután ez megtörtént, ezt mondta: „Azt akarjuk, hogy az örömük teljes legyen, gyújtsunk tehát tüzet!" És nagy tüzet gyújtatott, és sokk lábát megmosatta és bekenette. És a szegények énekelni kezdtek, és nagyon jól érezték magukat. Ezt hallván Boldog Erzsébet így szólt: „Íme, megmondtam nektek, hogy boldoggá kell tennünk az embereket!"

Egy csupa fekély, kelésekkel és kelevényekkel teli leprás nőt ápolt az ispotályban, akinek az emberek még a látásától is visszarettentek. Boldog Erzsébet felemelte és betakarta őt, fekélyeit ruháival kötözte be, orvosságokkal gyógyítgatta, és leborulva eléje megoldotta sarui szíját, ám amikor le akarta venni a lábáról a sarut, az nem engedte meg. Levágta kéz- és lábkörmeit, és fekélyes arcát kezével érintette meg, ő pedig egy kis idő elmúltával megfelelőképpen meg is gyógyult. Az udvar végében helyezte el ezt az asszonyt, és gyakran meglátogatta, és néha meghívta a saját szállására. Sokat nevetgélt vele, megvetette az ágyát, édesen szólt ehhez a szegény asszonyhoz, és vigasztalta őt. És akármit kértek tőle a szegénynek, serényen gondoskodott róluk.

Történt pedig, hogy Magyarország királya, Boldog Erzsébet atyja elküldte Pavia nevű ispánját nagy kísérettel, hogy leányát hazahívja a szülőföldjére. Meghallotta ugyanis, hogy az koldusként, minden vigasz nélkül magára maradt. Marburg városába érkezve ugyanezen ispán a rokkánál ülve, gyapjút fonva találta őt. Csodálkozva keresztet vetett és azt mondta: „Soha senki sem látott eddig királylányt, aki gyapjút fon!" Mivel pedig mindenképpen szegénységre és száműzöttségre vágyott, nem lehetett rábírni, hogy atyja követeivel együtt hazatérjen szülőföldjére.

„A világban élő nővérek élete a legmegvetettebb, ám ha lenne még megvetettebb élet, én azt választanám. Megtehettem volna, hogy valamelyik püspöknek vagy apátnak fogadok engedelmességet, olyanoknak, akik hatalmasok, de én jobbnak láttam, ha Konrád mesternek fogadok, akinek semmije sincs, sőt koldusszegény, hogy így semmi vigaszom ne legyen ebben az életben."

Azt sem akarta, hogy úrnőnek szólítsák szolgálói, akik nagyon szegények és alacsony sorból valók voltak, hanem csak így, tegezve: „Te, Erzsébet." És maga mellé ültette szolgálóit, és saját csészéjéből etette őket. Egy alkalommal Irmengard szolgálólány így szólt: „Ön miáltalunk gondoskodik arról, hogy érdemeket szerezzen, de a mi érdekünket nem veszi figyelembe, így ki kell bírnunk, hogy önnel együtt együnk és az oldalán üljünk." Erre Boldog Erzsébet így felelt: „Lámcsak, ide kell ülnöd az ölembe", és az ölébe ültette Irmengardot.

Irmengard elmondta még, hogy Boldog Erzsébet elmosogatta a fazekakat ,a tálakat és a bögréket, és gyakran elküldte a szolgálókat, hogy ne akadályozzák ezek végzésében, és amikor visszatértek, gyakran találták úgy hogy éppen a bögrék és egyéb edények mosogatását végezte. Időnként már csak az elmosott edényeket találták meg.

Sokszor megtörtént az is, hogy boldog Erzsébet megtisztította a főzőedényeket, miközben szolgálói mással voltak elfoglalva. Vagy amikor zöldségekből és főzelékből olcsó és szegényes ételt készített, ízetlent és sótlant, amilyet tudott, és - talán hiányos öltözéke miatt, mivel azt magától megvonva a szegényeknek adta - fázósan a tűzhöz közeledett, a maga kezének munkájára figyelve (mivel sosem akart tétlenkedni) és - amit gyakran tenni szokott, amikor imádságba vagy szemlélődésbe merült - szemét, kezeit és szívét inkább az égre emelve (amint mindig is szokta, amikor egyedül volt), ha a tűz vagy egy szikra ruháihoz érve súlyosan megsértette és elcsúfította azt , ő nem vette észre, hogy ég, amíg valamelyik visszatérő szolgálója megérezve a tüzet a melegéről vagy a szagáról, el nem fojtotta. Ő pedig a szolgálóleány kiáltozására összerezzenve magához tért, majd olcsó és hitvány, akármilyen színű és akárhonnan összeszedett és a maga kezével összevarrt rongyokkal ahogy tudta, helyreállította az égés okozta kárt, elhordott ruhájának régi szakadásait pedig, bár nem értett hozzá, varrással helyrehozva olcsó rongyokkal fedte el.

Irmengard elmondta Boldog Erzsébetről, hogy akkor sírt a legjobban, amikor a legvidámabb volt - ezt, hogy valaki egyszerre örvend és sír, még mondani is csodálatosnak tűnik -, és amikor zokogott, arca sohasem vált ráncossá és nem torzult el, sőt mint egy forrásból folytak a könnyei, miközben arca szerfölött nyugodt és derűs volt.

Asszonyom, Boldog Erzsébet mindig roppant kedves szavakkal szólt hozzánk, szolgálóihoz, kedveseinek, barátnőinek szólítva minket.

Amikor, úrnőm, Erzsébet halálos ágyán feküdt, hangot hallottam, amely mintha a torkán belülről szólott volna igen édesen, amikor ő a falnak fordulva feküdt. Egy óra múlva megfordult és így szólt hozzám: „Hol vagy, kedves?" Azt feleltem: „Itt vagyok!" És hozzáfűztem: „Ó, asszonyom, milyen édesen daloltál!" Ő megkérdezte, hogy hallottam-e. Azt feleltem, hogy igen. Erre ő: „Elmondom neked, hogy köztem és a fal között valami madárka dalolt nekem nagyon-nagyon kedvesen, s a hangjára fölébredve énekelnem kellett nekem is." Történt ez néhány nappal halála előtt.

És bár Boldog Erzsébet teste a halála órájától kezdve négy napig feküdt temetetlenül, semmiféle, a test belsejéből támadó bűz, mint más halottaknál ez lenni szokott, nem áradt ki belőle, sőt olyan aromás illatot árasztott, amely felüdíteni látszott az ember lelkét.

Az odasereglett szegények olyan hangosan jajgattak halála miatt, mintha mindnyájuk édesanyja lett volna. Nehéz lenne elmondani, hogy ki-ki mennyire bánkódott és gyászolt. Beszélik, hogy virrasztáskor jelen lévő wetteri apátnő hallotta, hogy madárkák énekelnek igen szívhez szólóan, és csodálkozva, hogy honnan jön mindez, kiment, és látta a templom tetején összesereglett sok-sok madárkát, és hallotta, amint azok, mintha végső útjára kísérnék, változatosan dalolnak.



/Magyarország virága. 13. századi források Árpád-házi Szent Erzsébet életéről. Középkori Keresztény Írók. 3. SZIT. Bp. 2006./

 

Szent Erzsébet élete

Szent Erzsébet Élete

Szent Erzsébet Út

Szent Erzsébet Út

Zarándoklat

Zarándoklat

-->